Szelíd Vergilius, ki Marcellust sirattad,
Mert rózsás hajnalán ment árnyai közé
S ezer liliomot szórtál rá ama dalban,
Sírját száz verssorod könnyezve öntözé:
Mikor föltűnt feje a másvilági tájon
És jámbor Aeneas előtt is láttatád
Mint késő unokát, babértalan, ki fájón
S rózsásan várja a fehérkarú halált:
Ó hát nem láttad-e a szürkülő csapatban
Derengő árnyaid elízi mezején
Szelíd magadat is, utánad messze fény,
Szépen, fiatalon, száz verssel halhatatlan'
S mögötted a nagy és mély századokon át
Borús utódaid koránhaló sorát?