A baldachinja vert arany, a paplana selyem, A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen. Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár, Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.
Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull, Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul. Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki S a vár órája monoton az éjfelet veri.
Egy, kettő, három, négy, öt... ó, szent Miklós... a csoda! Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona. Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin, A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.
Megáll a selyemágy előtt, merően és sután S a megmaradt kezével ím keményen szalutál: - Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek, A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.
A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt, Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött. Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere, Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,
Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied, Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek? A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető, Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!
Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt. Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen: Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: - Nagyon fáj a szívem.
Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod, Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok; Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak...
Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek, Atyuska jött... Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg. A nap föltámad keleten, a kakas trombitál S örök nagyságról álmodik tovább - a przemysli vár!
Cookies on Poetry Cove