Égő napon, örök robotba hajtva,
A gúlát rakja millió cseléd,
A dalt fáradtan dudorássza ajka
És nem takarja rongya sem sebét.
A gúla épül, vér és könny tapasztja,
Szörnyű, nagy emlék, mely az égbe ér
S az éjszakában és a sivatagban
Rab milliók sorsáról hírt regél.
Bús milliókról, akik halni mennek,
Hogy messze, késő, boldog nemzeteknek
Látvány legyen a gőgös piramis.
Ó, fáraók, vigyázzatok, a szolga
Egy nap a gúlát a pokolba hordja
S megérzi már, hogy ember maga is!