Boldog szobor, te bronz vagy és öröklét,
Némán borongsz e dúlt világ felett.
Nem érzed a kor súlyát, szörnyű dölyfét
És hogy halottak már az istenek.
Gondolkodók, bús társaid a földön
Ma sírva állnak egy nagy sír előtt
És eltévedt bárányok, tiszta költők
Riadva járják a nagy vérmezőt.
Gondolkodó, mi forrna ércfejedben,
Ha szíved érző volna, mint övék,
És látnád, hogy a világ mily sötét?
Komor szobor, e bomlott végtelenben
Az öröm már csak antik remekek
Hideg, szűz márvány ajkain remeg.