Latrok között, a gyászos, csonka péntek,
Hasadt kárpitja a mogorva égnek,
Az ecet és epe, a szörnyű lándzsa
Már messze, régen elmaradt utána.
Kín és halál csak kusza, kurta álom
És élni, élni jó e szép világon.
Mögötte áldott harminchárom éve,
Előtte: az öröm mély messzesége.
És negyven napra, hogy az égbe tartott,
Úgy hívták, vonták még a földi partok.
Oly idegenül tündökölt a menny még
S oly szédítőnek tűnt a végtelenség.
Folyton lenézett, búcsút mondva halkan
És fájó szívvel szállt a szűz magasban.
S a ragyogó azúron át a lelke
A Genezáret kékségét kereste.