A végtelen űrben
Szállok tova én,
Az égi derűben
Én, a koravén.
Aeonokon át száll
Nagy, néma golyóm
És szótalan átvág
Tört csillagokon.
A végtelen égen
Robog szekerem
És vélem az élet,
Álom, szerelem.
És örömök és gyász
És gaz és igaz
És temető és nász
És vád és vigasz.
S ha elfog a szörnyű
Világunalom,
Örökös egyröptű
Görbe utamon
S a káosz ölébe
Vágyom; valami
Megcsendül a mélybe,
Párkák dalai:
„Ki tudja, e vén föld,
E bús utazó,
Világra miért jött,
Mi célra való?
Néha csodafényt ad,
Mely égre ragyog
S zengnek benne néha
Örök dallamok!
Csak szálljon remélve,
Aeonokon át
És szülje meg méhe
Mind, mind a csodát!”