Az apámat én sohase láttam,
Lenn pihent már a nagy, nyirkos ágyban,
Mikor engem penészes odúban
Édesanyám ringatott a búban.
Napsugarat én sohase láttam,
Füstös az ég abban az utcában,
Ahol én, mint lápvirág fakadtam
Kora nászban, kései bánatban.
Nem hallottam én altató nótát,
Nekem a dalt a gyárak dúdolták.
Egy pajtásom volt csupán, az álom,
De már ezt is csak a végsőt várom!
Az apámtól nem kell szégyenelnem,
Hogy csavargó, semmiházi lettem.
Szegény, ő is ágról szakadt, mint én,
Ő is olyan szomorú volt szintén!
Most próbálom a dalt és a mámor
Elvisz néha e rongyos világból
S szívemből majd, ha befed az árok,
Nyílnak a nagy, sápadt lápvirágok!