A nagykörút során dörög a társzekér,
Elébe fogva két öreg, iromba állat,
Két szürke paripa, két szomorú egér,
Míg jobbra, balra, új batárok zaja vágtat.
Egyik ló idegen: Meklenburg a hona,
A másik csatamén, rokkant és sántikáló;
Ó harcok tavasza, mely nem tér meg soha!
Örökre itt maradt, igába törve Ráró.
A büszke paloták, a szürke nagykörút
Olyan rideg vidék, ők más tájakra vágynak,
Az egyik csöndesen áhítja a falut,
A másik a tüzes, a vad, szabad csatákat!
S amíg a villamos riadva csöngeti
Az únt melódiát, mely mindig visszajár itt,
Harcok harsány zaja fülébe cseng neki
És hallja letiport rétek rőt trombitáit!
S ha néha szembe jő egy század, egy csapat
S megzendül a zene s a nagydob fölujjongat,
Irigyen nézi a kis katonalovat,
Mely délcegen topog, hallván a cifra szókat.
Ráró fáradt fejét búsan csüggeszti le
És hosszasan nyerít, hogy fölriad a párja
S míg a hadizenét beissza nagy füle,
Rágondol komoran halott tábornokára!