Van úgy, hogy néha visszaszállok. És szívemen ujjongva, tikkadt gyönyörrel szállnak tiszta álmok s a zárdakertből rózsaillat csap meg, hová pirulva, szenten, víg, új ruhába öltözött fiúként zongorázni mentem viháncoló fruskák között.
Köhögős professzorra rebben a pillám, úgy elhallgatom a régi fülledt tanteremben s egy zöld légy zöng az ablakon.
...És itt van a kis fecsegő lény, kinek lesült, vidám, gonosz arcán a nyári nagy verőfény két gödröcskére záporoz. Csatangolunk a városvégi zegzugos utcán és ha un csintalanságunk titkon égni, becsöngetünk minden kapun, aztán futunk s lobog, lobog copfján a rózsaszínű szalag s megfordul száz bolond dolog kicsi száján, míg hazaballag.
S a kék estében csupa zsenge mámor: sétálni tétován s Ovidiust véve kezembe, ámulni álmos orgonán.
...A vaksötét, komor-komor éjből rontó szél száll az útra és mindent, mindent elsodor: véget nem érő alagútba.
S a hosszú üldözés után úgy tér a lelkem haza, későn, meggörnyedt háttal és sután, zavartan a tükörbe nézőn s éjfél felé, mint puszta falra a bús árnyék, úgy ül le csendben s egy tiszta, szűz papírdarabra lilakék tinta-könnye cseppen.