Tudták, hogy van, akinek két szeme,
gyakran tele könnyel,
akinek minden a szívére vág –
és híven, titkon, csöndesen lopózva
egy éjjel hazajöttek
a vadgesztenyefák.
Körülölelték kis szobámat,
hol tanyát vert a bánat,
ágyam felé hajoltak
zúgva-ringva,
aztán finoman, illatos léptekkel
belopóztak az álmaimba.
Sorfalat állva népesítik most már
életem kicsi zegzugos uccáját,
úgy vigyáznak rám mindig –
Sápadt homlokomat,
s kuszált hajamat telis-tele hintik
üde, tavaszi, szent sziromesővel.
Hajtogatom, míg ömlik a virág,
hogy íme, titkon, csöndesen lopózva
egy éjjel hazajöttek
a vadgesztenyefák!
Hogy be szép lehet, kinek élete
csupa szirom-ejtés
és útja fás –
és be szép lenne itt, a fák alatt
egy édes, örök, nagy találkozás.