Úgy – aludj csak az indus éjszakában!
Rontó szellemek és lidérchatalmak
ellen védelek én, fehér leányom,
láthatatlan, esős dzsungelvilágban
virraszt fegyverem és a barna barlang.
Búg a víz zuhogó, kövér csatakja,
párálló iszapon csattogva preckel,
fülledt mélybe csurog nehéz, kiáradt,
bő meleggel: a mérges és komorzöld
kaktuszok levelén, húsos, sokágú
páfrányok buja zegzugán lecsordul
s bambuszrengetegek dúsan vonagló
testét fürdeti fuldokló örömmel.
Távol rettenetes sebtől halódó
tigris párja után szagol hörögve
s végsőt bődül a harsogó morajba.
...S már lélegzetedet sem hallom, édes,
alszol? nem tudom – ó, talán halott vagy
s lelked künt gomolyog már messze, lucskos
lótuszok kinyiló kelyhét keresve?...
Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak
s barlang-boltozatunk repedt zugából
kígyók hullnak a senyvedő parázsra.