Rohan, suhan a kis folyó,
a hegyek között zúgó zápor
veri tán a patakok tükrét,
mert habja szennyes, dagadó
s partján a büszke fenyő-tábor
nyughatatlanul szimatol.
Most hirtelenül összenéznek,
komoran, némán mind a fák,
aztán vészesen zúgni kezdenek:
A szennyes árban egy virág,
martalékául annyi vésznek –
a szálas fenyők összenéznek.
Állj meg, rohanó kis folyó!
mire neked a virág szirma?
... Hisz olyan fehér, mint a hó
és a te karod fekete,
piszkosan, rútan ölelő...
Az egész liget mintha sírna.
És egyre, egyre megy a víz,
a kövek között harsogtatva
felgerjedt, szürke habjait –
A virág, amit tovavisz
szirmait sírva nyújtogatja:
Hát senki, senki sem segít?!
Zokogva zúgnak fel a fák,
tehetetlen dühös haraggal
hajolnak mind a víz felé, –
koronájuk egymásnak nyargal
és recseg-ropog ezer ág
sírnak, zokognak mind a fák.
A virág elmegy... A vihar
utolsót tép a fák lombjában,
aztán csend lesz, néma csend...
Egy kicsi fenyő egymagában
sír még a parton odafent
s csak a halk eső permetez.