Hallgat a száj,
mely kiáltani fog...
Magába roskad a sötét,
mely világít egyszer.
A gyászfekete,
illattalan űrben
suhannak,
köszönnek
eleresztett,
bús
ebcsaholások.
A jegenyék szíve eláll,
a tornyok lassan nőnek, nőnek
s a költő lelke lebeg
a megvakult vizek felett.
Álom.
Megáll az ágyam mellett.
Tiszta,
mint a harmadfű
bárány,
Megáll a fülem mellett.
Csengő,
mint az aranycsengő.
Megáll a szemem előtt,
fényesen,
mint a jövendő lelke.
Szívembe gyökeret ver
s illatos,
egyenes,
mint a fenyőfa.