Pogány romok alól ástalak ki.
Ó, milyen borzasztók voltak a darabokban összeszedett
csonka tagok, füstös karok,
elhasadt lábak, szétrepedt ajkak!
Fáradsággal nem törődtem, éjt-napot átdolgoztam,
míg újra-teremtettelek:
Milyen öröm volt, mikor járni kezdtél,
milyen eszeveszett boldogság, mikor megszólaltál!
Tagjaidba pírt leheltem és buja forróságot,
szívedbe vért öntöttem, az olvadt ércek
sziszegő, lobogó lángfolyamát:
tőlem született mindenegy gondolatod.
Lásd, most is, hogy egyedül járok a hervadt kertben,
e furcsa csodára gondolok. A búcsúzó fecskékről
hozzád tér vissza a mester borús tekintete.
Most már ne hagyj el.