Ma künt kószáltam a Sétatéren. Sütött a nap, szólt a zene. A játékköröndön gyermekek ugrándoztak. Zörgött a kiskocsi, suhant a kicsi kerékpár, nagyokat puffant a labda s a gyermektorkokból vékony, éles hangocskák törtek magasra, az öröm tavaszi sikoltásai. Az anyák pedig körben ültek, körben ültek, nagy csöndben ültek, arcuk piros, mint azoké,
kik valamitől felhevültek, majd meg sápadt, mint azoké, kik gyakran virrasztani szoktak, jövőbe néző szemmel ültek
és mosolyogtak, mosolyogtak. Néha egy-egy halk figyelmeztetés hullott a játszadozók közé: Mancika, meg ne izzadj! Babuka, mitől poros a ruhád? Vigyázz, Pityuka, el ne essél! – És amikor Pityuka mégis elesett, anyuka öble kapta, megpaskolta, csókjával meggyógyította a bibit és félperc múlva már megint betyárok réme, rettegett pandur volt a kis csibész. Mit láttam akkor hirtelen, tessék csak meghallgatni, kérem.
Sok-sok millió gyermeket láttam játszani hófehéren. Pirosan, kéken, rózsaszínűn millió virág volt az, kérem –
És millió anya vigyázott rájuk a nagy-nagy Sétatéren. Bizony, hatalmas játszótér a világ és mi mindnyájan gyermekek vagyunk. Mienk a gondolatok játéka, a tudomány játéka, a munka játéka, a szántás-vetés játéka, a gépek játéka, verünk írógépet, hajtunk nyomdagépet, vasutasdit játszunk dübörgő sötét alagútakban, hajókázunk mély tengerek fölött és felszállunk a fellegek közé. A millió anya pedig,
ki nem osztozik semmi béren, vigyáz, vigyáz fölhevült arccal vagy virrasztva, halott-fehéren. Őrködik a lelkéből sarjadt
lelken, a véréből lett véren, ül, vigyáz millió anya a furcsa, roppant Sétatéren. És menetelnek a férfiak. Vállukon fegyver, arcukon verejték. Menetelnek rombalőtt falvak között. A lövészárkok éhesen tátják torkukat, a repülőgépek tompán berregnek, valaki húnyt szemmel, véresen lóg a drótsövényen. Szakadatlanul dörög az ágyú, tűztől dereng az éji láthatár.
Vigyázz, kicsikém, meg ne izzadj, ha lefekszel, keresztet vessél, jaj, mitől véres a ruhád? Vigyázz, fiacskám, el ne essél!
S száll a fohász, égő imádság és hull a könny, pereg fehéren a végtelen világmezőn, a sétatéren, csatatéren.
És mindenütt velünk vannak. Mindenhova elkísérnek. Mikor sápadt lámpafénynél egyedül ülünk, mikor sötét éjjel csatakos útakon botorkálunk, mikor azt hisszük, hogy senki sincs velünk, – akkor is velünk vannak, akkor is előttünk járnak, kezükben pislogó mécs, lobogó gyertya, szemükben könny, szájukon imádság. Ők a világnak vigyázói, orvosai a férfi láznak, angyalai örök örömnek,
szellemei az örök gyásznak s ha elmennek a sétatérről s a temető csendjében fáznak, onnan is néz, néz a szemük,
onnan is látnak és vigyáznak.
Cookies on Poetry Cove