Tétováztam egy kis ablak előtt.
Zengett a zongora,
sírt a hegedű –
Bemenjek-é? Ne menjek-é?
Vágytam látni a Muzsikát
és szívemre ölelve
szólni:
“Muzsika! Szép Muzsika!
Ha menekülnék néha innen,
Te légy a gát!
Maradjunk együtt mindörökké
ritmusos éjben,
mámorban, kéjben, –
Te légy a társam!”
Lestem, lestem a Muzsikát.
Aztán őrült nagy biztonság csapott rám,
hogy találkoznunk kell nekünk ma ketten...
Kezemet a kilincsre tettem...
– Most vagy soha!... –
Utolsót sírt a hegedű,
s elhallgatott a zongora.