És akkor jött egy imádós nagymise,
illatos, zúgó, színes, mint a többi,
s te érezted, hogy ez a lassú ének
életedet és szívedet betölti.
Az igaz Isten tiszta oltáránál
te voltál akkor asszisztáló kispap
és elmerengve azon gondolkoztál,
hogy van, kinek az örökmécses is nap.
Ki úgy él, mint egy boldog remete,
magányban, némán örök Istenével
és meglátja a szívek ihletőjét
és angyalokkal beszél minden éjjel.
És illatozott csak a nagymise,
színesebb, zúgóbb, nagyobb, mint a többi,
s te érezted, hogy ez a lassú ének
életedet és szívedet betölti.
Benyultál lassan elrejtett tárcádért
és kivetted a három ibolyádat.
– Uram, Istenem, itt vagyok egészen,
hogy ne szórhassál bús fejemre vádat!
Földi kincsemet Neked áldozom,
hogy kétféle vágy lelkemet ne ölje
és mindenemet elédbe teszem,
illatos, tüzes tömjén-füstölőbe.
Szálljon, csak szálljon virágim pora
finom füstfelhő szárnyain elébed...
Zord éjszakákon hullott könnyeim
Neked legyenek: dalos ifjú élet!
...Igy szóltál akkor, zengő nagymisén,
könnyeztél is, akarva nem-akarva
s a tömjén nehéz, felgomolygó füstje
büszke fejedet lassan betakarta.