Nagyon sokat kutattunk,
semmit se leltünk.
Reszket a lomb a szélben.
Reszket a lelkünk.
Úgy jött ez a hüvösség,
észre se vettem –
Hát hová is megyünk még
szomorú ketten?
Az alkonyati napfény
unott tréfákat űz ma,
réveteg mosolyában
csillan a fűzfa,
De már az útra este
borít ködöt
s csobogó álom sirdogál
a víz fölött.
A mult is elmosódik
mint ócska holmi...
Valamit tenni kéne.
Valamit szólni.