Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,
kicsi őzikék együgyűsége,
szálerdők erős magasba-húzója,
apró madarak énekeltetője.
Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, –
vagy csak kivánlak és elhatározom:
ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,
mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.
Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.