Nem küldök bársonyt, aranyat és gyöngyöt,
nem küldök fényes, gyémánttüzű éket,
csak egyszerűen, igazán
üzenek Néked.
Hogy mit üzenek? Nem tudom.
Kinek üzenek? Nem tudom:
“Néked” – ha mondom, ennyi is elég,
Te, énkívülem Bárki – Valaki,
s aki üzenek “én” vagyok.
Egyedül voltam
én mindig senki, mindig semmi voltam,
kikapcsolva az örök-nagy egészből,
ős bizonytalan Nirvánába holtan,
önmagamért szörnyű-felelős.
Ma, Semmiből-lett, nagyhatalmú hős,
a lét-zajgásba beleolvadok
és elhiszem, hogy felesbe oszlottak
a holnapi napok
és kereslek, Te messze Valaki.
Benépesül a búsmagányú börtön,
kettőbe pattan a titok, az árnyék,
teher, panasz és sajgó öntudat
mikor lelkemet követségbe küldöm:
menjen, hogy legyen, olvadjon és lásson!
Félős, örvendő tapogatózásom
zendítse dalra a nagy Mindenséget
és ujjongjon ma az egész világ,
mert én meglelve boldog magamat
– üzenek Néked.