Tán meg is fojtott már az alkony,
ez a végtelen szürkeség,
csak az motoszkál a fejemben,
hogy elvégezte már az ég:
mint kellene élnem és mint kell halnom.
Új bölcsességre vaj’ ki oktat?
Mindig egyformán jár a felhő,
egyformán esik hó, eső, –
s a jóbarát is mikor eljő
mindig csak egyformán kopogtat.
Egyforma minden, minden álom,
minden toll és minden papír,
minden fejfájás, szívszúródás!
Vagyok kereső, bús fakír,
de ami új, azt nem találom.
Imádságom is olyan régi,
Pedig még senki így nem kezdte:
– Istenem, ez az alkonyat
az én szomorú szívem veszte,
és a Te szíved úgy megérti!...
Küldjél valami furcsaságot,
vessél az égről rőt jelet,
egy keresztet, vagy sarki fényt,
vagy olyan északi szelet
amilyen egyszer arcul vágott.
Hiszen van annyi jutalom,
annyi döbbentő, furcsa játék
és Te tudod: mi kell nekem:
milyen újság, milyen ajándék –
Csak egy ne legyen: – unalom!