Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) –
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.
Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.
Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen, mélyen.
Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja –
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.
Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.
Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
...és vártam, egyre vártam.
Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.