Bágyadt szememben imbolygó tüzek,
lankadt izmomban váró idegesség, –
vízparton havas szomorúfüzek
és olyan bús a tél, mintha susogná:
A búcsú fájón, keserűn ne essék!
De él még bennem, valami csírás vágy,
még lüktet bennem minden cseppnyi vér,
még megköszöntöm a szembejövőket,
mert lelkem mélyén muzsikaszót hallok,
mely zúg és zeng és valamit ígér.
A dermedt fákban kering a jövő,
jégvértű vizek napsugárra vágynak –
Már érzem a föld ébredő szagát,
amint mámorban ibolyát foganva
húnyt szemmel ájul karjába a vágynak.
Hallom, hallom a madárcsirpelést, –
a tavasz összes ölelésbe tépett
illatát, szirmát a szívemre hintem
hull, elönt a csókos tiszta zápor
harsány kacajjal feltámadt az élet!
...Halálba ijeszt fel a szél zúgása,
sűrű pelyhekben, komoran havaz
és én öklömet homlokomra csapva,
sikoltva kérdem meg valakitől:
Ugy-e, hogy szép lesz, – szép lesz a tavasz?