A kapu mellett két szál gyertya serceg,
hol egymásután bemennek a percek!
Ruhájuk: száz öröm és bánat foszlány,
s rájuk mered két sarki kő oroszlán.
A Hegy üregje odvas, sötét katlan
s ők mennek, mennek végeszakadatlan.
Mindegyik hagyott el valami szépet,
lábuk sokszor sziromszőnyegre lépett;
Most fáj lemenni, hol csak a vakond ás,
fáj ez a dohos, jéghideg lemondás.
A száműzetés rajtuk nagy, sötét nyüg,
csak az a jó, hogy él még a reményük.
Szép ütemesen léptető vitézek,
a hegytorokba daccal belenéznek,
mintha mondanák: “Mit ér, ha bezártok?
Fellázadunk mi, tünt-perc-milliárdok:
Újra fellüktet megalvadt vérünk
és himnuszt zengve egyszer visszatérünk?”
Aztán eltünnek. Az ég esőt csorgat,
Az őr-oroszlán utánuk vicsorgat, –
Mintha minden a bánatukat nyögné!...
– S mi várunk, várunk, várunk mindörökké!