Ez pusztulás. Beteg világ. Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november. Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt, mely a futó föld kerekét tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát
árkok szennyében megfürössze. Ez nem negédes jajgatás, finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyult a párna.
Kuszált körívet, parabólát cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számitást összezavartam, elhibáztam. s most már nincs többé elme, hogy
a rend bogával összekösse e rámbizott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe. Tört homlokomon távoli lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt
angyalra várok, hátha hozna valami enyhe-lanyha mérget, amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.
Vagy – fuss velem, hiszen szeretsz. Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szivedre bízom magamat, most légy okos és tégy akármit. Nő vagy és voltál kisgyerek
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével. Mit tettél akkor? Ó, ha most eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad
legyen gyógyító Isten ujja, végy valahol varázsragasztót, lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! –
Ez itt a park s ez itt a tó. Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, – nézd: a megtestesült betegség,
gígász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán! S te csak magad vagy, édesem. Van-e szerszámod, mely kivágná e duzzadó daganatot?
Tedd a világot orvossággá és add be az emberfiának! – meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod!
teremts neki tavaszt, ha tudsz, ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel, bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre és facsarj hűs citromlevet, savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött
ring-leng és bágyadtan barangol s a mesebeli hószín hattyút, mely most suhogva vízbe ugrott, sűlyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... – –
Cookies on Poetry Cove