Éjfélkor, mikor egyedül vagyunk
mi örök-érző, örök-vérző lelkek
és zsibongó agyunk
tele van ezer halk melódiával,
valami úgy kisért,
hogy csepegtessünk a szívünkből
egy kicsi-kicsi vért
és véssünk vele valamit papírra.
Az óra kong,
a szívünk zsong –
a lelkünk csupa ringó mese-hinta, –
nagy, bizonytalan szemmel meredünk
a falon-túli, sejtett messzeségbe, –
... és előttünk a tinta.
Nem tudjuk miért: fáradtak leszünk,
Valami édes, szép könnyelműség
bársonyos karral karol át:
nem bánjuk lelkünk teli álmait,
szinte kergetjük vissza, vissza őket,
ahonnan jöttek
szanaszét szórva
mint gazdag őrült az ezüstjeit
és őszi fák a lombok aranyát.
Szárig bemártott tollal kaparunk
Sok kusza betűt, úgy – komolyság nélkül
például a nevünket,
vagy azt, hogy – tizenkettő,
vagy azt, hogy – Ave Mária!
és lassan minden hallgatásba szédül.
Elhamvadnak a halk melódiák
elzsibbad zsongó, zsibongó agyunk
és nem születik semmi
és kiejtjük a tollat,
– éjfélkor, mikor egyedül vagyunk.