Én vagyok a Te távoli társad és örökös barátod, kinek kezét sose fogod meg s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton járok szüntelen körbe-körbe s éjszakánként ugyanugy nézek önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe. De nem szabad velem törődnöd, legfeljebb ints egy lenge búcsút felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út, mely annyi felé kanyarog, mert szánalmasan gyönge, gyatra vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra: célod, hogy rálelj önmagadra. Nevem hiába ne vegyed; ha hallottad is egyszer-kétszer,
hullasd ki emlékezetedből, mert hamis kincs az, talmi ékszer, mely meddőn, hívalkodva csillog s kevés örömöt szerez annak,
ki csillogásába merül, mert hiszen csillagok is vannak, sőt üstökösök is rohannak, e mély, komorló éjszakában.
Virág vagyok a zordon, ében – fekete idők belsejében, fekete álmok erdejében virág, csak egy a millió közt,
százezer álomból egy álom, melynek értelmét nem találod, melynek értelmét nem találom, – jaj, életem és jaj, halálom.
Tiszteld az izzó szenvedést, mely mindünket tisztára éget, tiszteld a jóság glóriáját, tiszteld a békés bölcsességet,
tiszteld a mártír szenteket, a gyermeket, jámbor parasztot és minden prófétát, aki a sziklából vizet fakasztott,
habzó szépséget és malasztot, – tiszteld a költőket, akik veled vannak, bármerre mennél s több életet adnak neked
tulajdon ember-életednél. Hajts főt az írások előtt, melyek sárgultan szakadoznak s az ősi márványok előtt,
melyek lassanként repedeznek, ódon kertekben porladoznak. Addig nézz csurdé angyalokra és addig nyalj szerelmi mézet,
amig fekete fátyolával be nem borít a bal enyészet, örülj, örülj az ifjúságnak, örülj, örülj az ifjú nőnek,
akinek csókjai nyomán minden friss sarjak újra nőnek, mint fű nyomán a friss esőnek, – úgy zeng a szerelem szava,
mintha ezüst csengettyüt rázna, – ki szeret, sohasem gonosz, ki szívből csókol, nem parázna. (De jól ügyelj: ha bűnnek nézed,
bűn is az, amire törekszel, – ha gonoszat vélsz tudni arról, hogy asszony karjaiba fekszel, bizony gonoszat is cselekszel.)
Az igazságnak őre légyen benned mindig az égi szellem, hamis tanúságot ne szólj, fiam, soha önmagad ellen;
ne hazudozzál önmagadnak, tudd meg, ki vagy és mire vágyol – ha útad szólít, ne marasszon fiam, dunna és renyhe lágy toll:
keményen kelj a renyhe ágyból s indulj a bátrak mosolyával, zengő lélekkel, zsenge testtel, mint aki mindent megmutat
s magában semmi bűnt se restell, lépteit ingovány fölött is titkos Isten hatalma ója – kinek van ugyan sok-sok bűne,
gyarló egész emberi volta, de mégsincs rejteni-valója. Felebarátod ökre, háza után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni nagy szegénység és csúnya szégyen. Orrodba édes illatot gyűjts, szívedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó napon is tudj örülni folyvást s eképpen szólj csak és ne mondj mást: köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó! Amint jó volt hozzám a bölcső, tudom, hogy jó lesz a koporsó. Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre, de amit látott, gyönyörű volt és véle marad mindörökre. És övé marad mindörökre.
Cookies on Poetry Cove