Gyere hát velem. Fogózz a karomba.
Kiöklöződünk majd csak a tömegből
valahogy nehezen,
s a vöröslő zaj lassan elfakul,
mint korbácsütés foltja kezemen.
Gyöngyöző könnyek peregnek arcunkról,
mint nagy mély hegyek forrongó forrása.
Dudva meg cserje
kuszik ravaszul a lábunk után,
s elfulladt hangon kérdezzük egymástól:
Hát most merre menjünk?
Merre? Merre?
Kicsi őrházban húzzuk meg magunkat
fekete sínek elkígyózó mentén,
nagy éjszakában
könnyesen, némán, szomorúan, szendén,
Két szép álomként egymást becézgetve.
Még madár sem jár erre.
Emberszív-város messzire lámpásol:
ez Poézis föld – csodák éjszakája –
csodásabb nincsen sehol, soha máshol.
Néha felrezzent egy-két dühös mozdony
lihegő tüdeje:
Ne aludj porkoláb! –
Vagy ennen szívünk vad zakatolása,
amint végigdörög mellünk falán.
Akkor riadtan, mélyen összenézünk,
összebújunk jól, kicsit melegebben
és álmodunk tovább.