Mennyi múlt öröm, mennyi “volt”
mennyi tört élet, mennyi holt,
mennyi lángolás márvánnyá kövülve,
mennyi szeretés földbe merevülve,
bukott drámához mennyi díszlet,
rozsdás-fakulttá mennyi szín lett! –
és úgy hívják, hogy temető.
S én, Kárthágóknak örök Máriusza,
a futó Élet idedobott tusza,
ma bús temetők vándorává lettem:
a hajrák előtt ide-menekedtem,
hol önmagába simít el a Semmi
és hallgatom a sírok sóhajtását:
dona ei pacem!... – –
És egy sírnál sem lehet megpihenni.
Ez egy seholi, különös vidék,
ez egy seholi különös világ,
hol lábaim a rögöt lépdelik, –
dimenziók közt álom-negyedik
s körülöleli láthatatlan várfal...
...Itt békülök az élettel nappal,
itt békülök a csöndes halottakkal –
és kezet fogok a Halállal. –