Alig pihéz a lepke-könnyű hó-raj
alig párnás a járda-hermelin,
a fehér csendben semmi, semmi kin,
– s akkor elsuhan egy mosolygó sóhaj.
Felötlik furcsán: súlyos, komor arc.
Egyszer szomorún, álmodozva léptet,
máskor keserű, kopogó kísértet
de a kérdés mindig: mit akarsz?
Figyeli, hogy a világ jégvirágos
Mélázva-fázva leng a herce-hurcán,
mint titokzatos ős-turáni Táltos.
Tele tüdőből felgomolygó pára
– és sírva nézi mindenki az utcán
ha szürke dérként telepszik a fára.