Szedtél három szál mezei virágot, –
még most is kacagsz, ámde mégis, mégis
szívedhez most már közel a poézis,
minden borongás és minden sírás.
A virágokat szelencédbe tetted,
és menekülsz, hogy el ne rabolhassák
és őszi felhők suhannak feletted
és borongás és halk, fojtott sírás.
Rohanó gőzös megrepedt üvegjén
némán dobolsz és búsan tekintesz szét
és kinyitod az elrejtett szelencét...
Hiába tagadsz: minden vagyonod!
Párnád alá teszed majd sok-sok este,
hogy ne légy mégse olyan nagyon árva
és vigyázol a kiváncsi világra:
ajtót, ablakot, reteszre csukol.
Hiába tagadsz: nem vagy már a régi,
csupán ember vagy te is, ember, ember,
ki vívni még a virágokkal sem mer
és néha sír, és mindig csak szeret!