Királykisasszony! Virrasztok hiába és százszor fájó töprengésem egy: hogy jössz-e velem?
Hófehér ruhába lépsz-e mellettem tömegek előtt s Csoda-országunk hozsannázó népe fog-e csodálni: koronázott főt?
Gyönyörű lenne: zengő harsonákkal fényes fegyverű katonák velünk és minden öröm, orgonavirág, dal, illat, fényözön, vígcsengésű hang
és mikor néha elfulna a lárma, hívna, csalna a kongó nagy harang, íves ablakú, fehérfalú dóm, hol múlt esküvők tömjénfüstje ott vár
tavaszi napfény tengerén merengve és csupa-csupa liliom az oltár... Királykisasszony! Virrasztok hiába
és zsongó fejjel azon tépelődöm, hogy öltözöl-e hófehér ruhába? Aztán elalszom. Az édes álom semmit sem vesz el,
csak mindent meghoz: elémhoz Téged, szépen, szelíden és hívsz és megyünk, kézen vezetel.
Míg kanyargósan hegyre visz az út, el-elmondod, hogy ez az, mire vágyol, a szomorú, nagy alkonyati köd, reánkboruló, hűvöscsókú fátyol, –
...levelek hullnak, fenyőtobozok, s finoman szólnak: “Látod, szebb ez így. Én békét, csöndet, nyugalmat hozok. Csak menjetek, csak menjetek
és permetezzen rátok a halálunk, rokon-végzetű kicsi levelek!” Te bólintasz a levelek szavára. Arcodnak minden izmát meglesem
és nélkülem még mosolyogni sem tudsz és megyünk, megyünk lassan, csöndesen. Aztán megállsz és fülembe súgod, minek szépségét csak a szívem érzi:
Hogy velem jössz e szép bánat-úton és nem fogsz többé soha visszanézni.
Cookies on Poetry Cove