Párban futnak a fellegek az égen.
A kanyargó kis uccán
egymásra dőlve baktatnak a házak,
mint már annyi sok tavasz-esten, régen.
Az omlós rögök egymáshoz huzódnak,
s az ereszalji puha fészkek alján
száz kicsi madár párosan piheg.
Olyan felfrissült szagú a világ!
És úgy elgondolom:
Minden tél után enged a hideg,
minden befagyott élet-áradás
tavaszba lendül s újultan kering –
újult-melegen simulnak a párok
a csillagburás kis sikátoron, –
– s csak én vagyok, ki téli útban járok?
Sötét álarccal, amelyen keresztül
öröm-villanás soha át nem rezdül?
Téli hóban és őszvégi avarban
mélyen temetve,
ösmeretlenül,
szeretetlenül,
ahogyan én magam akartam – –
Jaj, mit akartam?
...Hát én se legyek egyedül!
Zümmögő, régi szép tündérmesék
királylányai: feléledjetek!
Vágy alakjaim, tünde álom-lelkek,
annyi szétrepült lant-zenéjű versem:
ne hagyjatok most magam szégyenében
itt a tavaszi esten,
hogy kacagjanak rajtam a rögök!
...Álom-herceg álommal is beéri,
s míg sírva dől egy sötét ház falára,
körül fonja az éj,
a boldog, az örök.