Ki volt Ilonka? Eddig róla persze nem szóltam. Ő volt legjobb cimborám. A legvadabb fiúknál több a mersze, püföltük egymást hónapok során.
Övemben tomahawk, – kicsiny fafejsze, – kertjük felé haladva szaporán már messziről kutattam, vajha vár-e. Én apacs voltam, ő meg delaváre.
Leírjam? Istenem, milyen nehéz megfogni pár vonását! Szerterezdül, bármily vigyázva nyul felé a kéz. Húsz esztendő könnyes ködén keresztül
fúr át szemem, mikor szemébe néz. Emlék-indákon millió gerezd ül s valami mégis bizton igazít, hogy őt szakítsam le, az igazit.
Aligha hinném, hogy utálatos volt. Bronz-sárga szikrák szökdöstek haján, az orra kissé szeplős és fitos volt, cinkék vidultak tiszta kacaján,
gömbölyded arca fényes és piros volt s kétoldalt olyan huncutkás, kaján gödröcske, milyet angyalok kivánnak... De mire kell szépség – egy indiánnak?
Most már bevallom, bármint hesseget a szégyenérzés, hogy a latin órán hozzáírtam az első verseket. (Öreg tanárom zsörtölődve szór rám
utólagos, kemény intéseket, ha ez kezébe jut.) De drága Laurám nem tudta, hogy a Véres Kutyafog Petrarca lett és rímeket nyafog.
Ez is miatta történt, csak miatta: Egyszer apám, mint szokták jó szülők, térdére vont s a nagy kérdést feladta, milyen pályára vágyom s készülök.
– Költő leszek – feleltem. – Tyű, ebadta! hördült a hangja, mint egy vésztülök: – Te semmiházi! Elkotródj azonnal! – (Őszinte szó nem mindíg jár haszonnal.)
Bizony nem hagytam volna annyiba, hogy így Pegázusom szárnyába nyesnek, ha nem puhít meg úgy a galiba és balsejtelme egy-két nyaklevesnek.
Ám a dorgálás végszavaiba foglaltak immár maguktól elesnek s erőtlenek, hogy jóra intsenek: “Költők csak voltak, költők nincsenek!”
Hej, jó apám! Ha tudta volna akkor, mily teljességgel nem mond igazat, félt volna tán, hogy sorsa tisztes aggkor helyett pokol lesz, kora kárhozat!
Nincs annyi szunyog nyári alkonyatkor, nincs a mocsárban annyi sok moszat, nem írt le annyi zagyva verset Kassák, ahány költő itt ténfereg manapság.
Szegény Erdély! Szegény irodalom! Nyakába kötve irdatlan kolonca! Ha mostan Byront mímelné dalom, kitől örökbe szállt reám e stanca,
tudom, támadna rút riadalom: névleg sorolnálak fel, sok ribanca, gyémántnak árult hitvány békasó, kire köpik a nyájas olvasó.
Ijesztő versezményeivel házal és kéreget a nyalka Nyallay, bús ál-Petőfi, telve honfilázzal, majd szétrepesztik mély sóhajai
s csak pénzt zsebelve áll odébb egy házzal. (A hentesek mind mécénásai s ki Nyallay-vers-olvasásra számít, csomagoltasson tíz deka szalámit.)
S a többiek, sok borzas, buksi fej, csupa megváltó, fennkölt lelkű, tiszta, – egy perc nyugalmat tőlük merre lelj? Már valamennyi gondjaimra bízta
néhány csodálatos művét, amely neked köszöni létét, szent giliszta. Könyv lep be lassan padlót és falat s én hálhatok a szabad ég alatt.
De hagyjuk a honmentő, népszakértő s egyéb csúf irodalmi tetveket, (ez nem reájuk, a tetvekre sértő!) kik csattogtatnak nyálas nyelveket
a hatalom talpán s szőnek megértő “kultúrközeledési” terveket, – minél többször rugnak belénk s beléjük, annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.
A rímem inkább rólatok pereg, akik bozótok, sziklák közt merészen törtetek ösvényt, első farmerek, s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek figyeltem rá, példát követni készen.) Tábortüzetek most is zengve ég, honfoglaló, nagy írónemzedék!
Reményik, Áprily és Tompa László s a mindíg zsémbes, mindíg harapós, mindíg teremtő tettekért parázsló öreg harcos, a kajlabajszu Kós
és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló s a hullócsillag, Sipos Domokos, Nyírő, Tamási, – még ki fér a listán? Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán... –
s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg, kiket nem sikerült itt rímbe rónom, Betűországban bölcs miniszterek s Kovács Laci a szerkesztői trónon! –
előttetek most büszkén tiszteleg hegyes szuronyként villogó irónom. A véletek való baráti lét avatta széppé életem felét.
S Kemény János!... A térképen kereszttel jelölik majd, hol áll a vécsi vár s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely és fényt vetett egy elborult, sivár
világba. (Kérlek, János, ne neheztelj, ha ideírom, amit egy szikár vén székely mondott rád a faluvégen: “Báró ugyan, de abbahagyta régen...”)
És számon kívül hagyni ki meri az ifjúságot, fürge versenyével? A sorban első volt Szemlér Feri, majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel
a pálmát mindnyájunktól elnyeri, Ormos, Bözödi – s jönnek ismert névvel a múzsa többi jó kegyencei, Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.
Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon, mely benned ily dús virágba szökött? Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon s hogy száz év mulva csillaggal bökött
jegyzetben kell-e magyarázni, vajjon ki rejlik egy s más említett mögött, avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, – ...ha addig él e néhány strófa, persze.
Sok tarka-barka dolgot kellene még följegyezni rólatok, de döntő érv tiltakozva hangol ellene: úgy cseng e dallam máris, mint Vizöntő
havában a vers népszerű neme, farsangi rigmus, mókás felköszöntő, vagy Szilveszterre tákolt színpadi bohóság... Jaj, ha hallaná Ady!
Az ő tusázó, véres szellemének hatása, hogy a játszi hangulat megvetve bujdosik a magyar ének berkeiben és többé nem mulat.
Kik vígat írtak, szemlesütve félnek, mint csempészek, ha zubbonyuk alatt tilos bankókat rejtenek a ráncok s matatják őket vizslató fináncok.
Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan jelmondatunk is: “Századokra termelj s tekintsd magad halálos komolyan!” Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely
úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam s nem pengi ki a habzó, fürge csermely ezüstkövek közt zirrenő neszét. Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!
Cookies on Poetry Cove