Jaj, olyan messze vagy!
Lelkemet Hozzád engedem:
repüljön át látogatóba
hegyen-völgyön, rengetegen.
Tépett pelyhekben
imbolyog, szitál, hull a hó,
szürkül az ég, fehér a táj,
s repít az álom-hintaló.
A határ peremén
feltűnik egy más paripa. –
Letarolt nádú Szamos partján
kell a kettőnek találkoznia.
Te nyargalsz rajta:
ködös, tündéri, szűz varázs.
Kibomlott, dús fekete fürtöd
havas-ékszerű, zúzmarás.
Szívednek vére pezsegőn
lüktetteti meg kebledet,
úgy örülünk, hogy találkoztunk,
s ajkunk ujjongva felnevet.
Pelyhet kavarva,
jeges sóhajjal sír a szél,
s forrón az esti förgetegben
csak csókunk csattog és zenél.
...Álmos vagyok. Kezemben
halk-fáradtan megáll a toll – –
Most te is alszol kis szobádban
és – rólam álmodol.