Borongós álomvölgyeimben
olyan könnyes a hit,
olyan fájó a szeretet
és gyönge a remény!
Nem érdemlek én megdicsőülést
s nem kell nekem a táborhegyi fény.
Ami virágot leszakítok,
ami gyógyfüvet összegyűjtök
mosolygón és keservesen,
nem azért van, hogy utamat behintsék:
csak a völgyet botanizálom
és önmagamat keresem.
Ha néha forró, lángsziporkás,
dicsőséges hajnal köszön
és csalogat a hegytetőre,
hogy megragyogja köntösöm,
némán legyintek a kezemmel...
A Táborhegy a megváltóké.
Álmosszemű, halk éjszaka
annyi fényt vágyom csak, amennyit
könnyes Szépségek csillaga
szelíd-remegőn néha rám vet, –
s hullámok dühén szebbnek látnám
ha elnyelne a Genezáret.
Nem leszek hősen szembeszálló,
ki feltámad, ha megfeszítik.
Maradok csöndes megfutónak.
...Én tudom, hogy a Jordán partján
zizegnek már az esti pálmák,
s vár egy utrakész kicsi csónak.