Egy este, régen, nagyon este volt.
Lecsukták a fényes üzletredőket
s mint árva vad, ha mély vadonba törtet,
fáradt lábam elszántan kóborolt.
Az est öli az egyedül-levőket,
lelkükbe halált-váró mérget olt –
Egyszerre csak valaki rám hajolt
s egy lélek-csókot kaptam akkor Tőled,
testvérek lettünk, ugyanaz a lélek.
Bús-egyedül az est uccáin át
azóta fázom és borzongva félek.
Magányos percem mind szívemre vág:
Hamar múlik a tavasz és az élet
s hamar lehull a cseresznyevirág.