Kilenc.
Távolról szól a trombita
s mélabús, nyújtott hivására
megvonaglik a levegő.
Mulatozásnak, bornak vége,
s szegény, szomorú, bús bakák
lecsüggedt fővel hazafelé mennek – –
Lábuk megtorpan néha, néha
és nagy keserűn hördül fel a “nem”!
Azután újra úr lesz a “muszáj”!
mert zúg, mert búg a trombita,
s szegény szomorú bús bakák,
robotos lelkű katonák
lecsüggedt fővel hazafelé mennek, ...
Én is jöttem a Kaszárnyából,
vibráló vágyak vidám katonája:
szemem kacagva, áldva néz szét,
szívom virágok drága mézét
és jelszóm: soha mit se félni,
repülni rózsás akarással
repülni színes szárnyalással
és mindig, mindig, mindig élni! – – –
Akkor egy távol toronyóra
Komoran kongva
Kilencre kondul
és felsikolt a trombita.