Úgy-e, kedveském itt maradunk e tájon, e zöldben,
e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
rengeteget és csiklandó fura fordulatokkal
fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
lepled a part porában s cuppan alattad a kék
aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi
Giotto,
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerü pásztor, mászom a csúcsot
s napkihunyáskor – távoli hívásodra feleletül –
megnyult árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a
holdvilágot.
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
símulok hozzád a lágy mohára... Zsongó galyak
közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.