Szív. Érzelgő, szomorú. Néma.
Gáláns poéták lantján: égi téma.
Hamis hang, csukló, összerontott.
Te szégyenled, más nevet, te kimondod.
Lehet, hogy ez lesz a vesztem:
Idehallgass, ma fölfedeztem.
Fölfedeztem és bármi légyen,
leírom: Szív! Nincs benne szégyen.
Szív. Szív. Kissé különös nekem is.
De van, mert fáj. Van, igenis!
Felém fordulnak mind az angyalok.
Szívbölcselet ez: “Fáj, tehát vagyok”.
Fáj, fáj, fáj keservesen.
Idehallgass, én kedvesem:
Te se szégyeld számkivetett
piros és fájó szívedet.
Valld be a szívet és a vért is
s mondjuk, hogy szív, szív – csakazértis!
Lehet, hogy semmi, semmi sem marad,
a szívünk, szép gyümölcs, megmarad,
bár puha, beletörik az acél,
fájni fog és sírni, mint a szél.
s este, sötétben, akár valami
korhadó kis fa, világítani,
világítani, bíbortűzű sebben,
mindegyre jobban, mindig keservesebben.
Az Isten, meglátod, észreveszi,
mindkettőt kezébe veszi
s örvendezőn, hogy meglelé
fáklyául tartja a világ felé!