Visszaemlékszem,
most, hogy a szemem könnyhabokat forral –
visszaemlékszem egy elindulásra,
tavasz-hajnalon, hószirmú csokorral.
Akkor indultam:
gyémántharmatos, tüzes arcú reggel
és harsány dallal lóbáztam a csokrot,
szembe a merész glóriás hegyekkel.
– Szeret, nem szeret?
Messze-valaki kacag, avagy sír ott? –:
jelzést hagyva az út bársony porába
téptem, szaggattam, ráztam a sok szirmot.
Most megérkeztem,
Összehúzom nyűtt, fekete felöltőm,
Csokrom széthullott, a hegyek füstölnek
és fázó, sima köd alszik a földön.
Szívembe nyilall,
hogy ilyen hűvös, őszi csókok érnek,
s vajjon meglelem-e még a sok szirmot,
hajlongó fák közt, hullásán a dérnek.
Lassan indulok,
károgó szóval varjú sír fölöttem
alvó reménnyel keresve kutatva,
ballagok vissza, ahonnan jöttem.