Szeretném egyszer azt az Életet,
hol olyan nagyok az Isten csodái –
szeretném egyszer azt az Életet,
a bujkálót, a néma-láthatatlant,
látó szemekkel magam előtt látni.
Lehet, hogy édes, forró nimfa lenne
tömött hajában gyémánt-diadém –
s hogyha előttem egyszer megjelenne,
megölelném és nagyon megcsókolnám
és könyörögnék, hogy legyen enyém.
Lehet, hogy gúnyos szatír-pofa lenne
üres szemgödrök csontváz-szerű főn,
s akkor irtózat dermesztene végig
s két öklömmel szeme közé vágnék
és futnék, futnék, futnék lihegőn.
Lehet, hogy sápadt, foszló-szirmú rózsa
lehelné felém búcsúillatát
s akkor elébe könnyesen lehullva,
úgy megsiratnám, de úgy megsiratnám
mint egyetlent az egyetlen barát...!
Szeretném egyszer azt az Életet
hol olyan nagyok a titkok csatái –
szeretném egyszer azt az Életet
tűzben lobogó máglyára feszítve,
fehéren, izzón magam előtt látni!