A fűzfa behajlik a vízbe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják piciny buborék-pamacsok
a hold egyedül csavarogva oly holthalavány odafent kémleli elcsavarogva egy holt kicsi lány hova ment?
Holt kis Ilonka fehéren fekszik a sírban alant szelleme ringva fehéren fürdik a vízben alant
lelkemre libegve lehajlik mint vízbe a fűz fiatal ágai – habzene zajlik csobog körülötte a dal
dal pihekönnyü magáról zizge aranybafutó fürtjei zuhatagáról s minden eszembejutó
esteli vágyteli csókról lágy öleléseiről jópuha hópihe-csókról lágy öleléseiről.
Egyszer lefeküdt ibolyák közt harmatos fűbe feküdt nyíladozó ibolyák közt még soha oly gyönyörűt
parányi piros bogarak közt dőlt mosolyogva elém zümmögő zöld bogarak közt szunnyadtam el én kebelén
sűlyedt vele lassan a pázsit süppedt vele halkan a hant s már láttam a mély gödör ásít s ő fekszik a sírban alant –
a csöndbe furán belezengtek a fákon a víg madarak és csöndben a mélybe lementek a piros a zöld bogarak
– A fűzgaly a vízre lehajlik zsolozsma a vízcsobogás a hab zokogása morajlik morajlik a szívdobogás
borúsra borul be az ének bús nász-ima színkeverés zörögve dorombol az ének a gyászlila csipkeverés –
Ilonka kis égi Ilonka a kép olyan ép eleven a képed a régi Ilonka kék lepke sziromlevelen
szamócapiros puha szádból fakadnak a lenge füvek – szeráf-nevetés puha szádból ha zsongnak a zsenge füvek
Lásd fekszem a parton a fűben ölébe ölelget a part a dús keserűszagú fűben ezernyi bogár idetart
nyüzsögve nyirokteli mélyről ezer pici hangszeren át zümmög az ajkad ízéről végnélküli víg szerenád
Azóta kapott csudacsókok íze ma oly keserű hűtelen és csunya csókok emléke is oly keserű
oly messzibe csöndesedének éveim árnya alatt angyali vég-csemegének holt ajkaid íze marad
Ilonka kis édes Ilonka a kép olyan ép eleven halványpuha hangod Ilonka szólít szomorú nevemen
válaszom át a sötéten étheri fényutat ás borzad a sás fut a réten elsuhogó zokogás
Mihez foghasson ezentúl ki fogta fehér kezedet és hova nézhet ezentúl ki nézte sötét szemedet?
Örökre itt maradok már hanyagul heverészve hanyatt míg enged a rögragadó sár s gödör lesz testem alatt
Utamban az éjben a parton lengő lila láng vezetett most fűzfa tövén puha parton érzem kicsi lánykezedet
és érzem aludni fogok már akár te a mély temetőn tudom hogy aludni fogok már boldogan és nevetőn
Már bomlik az élet az omló víz suhanó zaja közt mint százados erdei holló váza fenyő galya közt
már oszlik a test alig élek foszlik valamennyi tagom rezegve fölérez a lélek és imbolyog álmatagon
belefürdik a Léthe vizébe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják fehér buborék-pamacsok
a hold ragyogó sugarában távoli trombita búg mind vakitóbb sugarában hajnali harsona zúg
ébresztget a szád muzsikája ébredj valahára szegény és zeng a szived muzsikája és hömpölyög ízzik a fény
úszunk tova kék levegőben mint két pihe lengetegen és fulladozunk ölelőben fényteli fellegeken.
Cookies on Poetry Cove