Sötét idők járnak fölöttünk, a szív sötét, a szem komor, amerre látunk, mindenütt csak nyomor, nyomor, nyomor, nyomor...
Ki tartja még a régi jelszót, hogy élni édes, élni jó? A beteg föld nyitott sebére vattaként hull a téli hó.
Kunyhókra hull, melyekben árván guggol a tűzhely hidegen, s lakóiknak nem kedves otthon, de szörnyű, sivár, idegen.
Emberekről lerí az éhség, a testük rongyokkal takart s már szinte-szinte átkozódni kezd, ki imádkozni akart...
Ó, hullj, szelíd hó, jöjj karácsony, jöjj égi fényes, szép mese, jöjj, fenyő, gyertya, csillagszóró, szívünk a fény szerelmese.
Mesékre várunk, melyeket el lehet hinni: mind igaz, – csilingelő ezüstcsengőre, amely vígasság és vigasz.
Figyeljetek hát: nem is régen élt egy csodás, jó, kicsi szent. Csodák történtek sírja mellett, hová holtában lepihent.
Az arca szép volt, lelke még szebb, – ó, sok-sok évszázadon át megérzi még e föld lakója, szűz lelke rózsaillatát.
Imáiban kegyes, szelíd volt, tettében Jézusért merész. Szegényt nem hagyott vígasz nélkül Líziői kis szent Teréz.
Eljött közénk is most, ez estén, kit a Szeretet Lelke hajt, hogy elnémítsa, jóra váltsa a zajt, a jajt, a földi bajt.
S ha kedvetek fel fog derülni a szegény enyhülő baján, gondoljátok meg: Ő jelent meg a szegények karácsonyán.
Minden, mi itt van: csillogás, nyugalommá vált félelem, a karácsonyfa édes dísze, cukor, liszt s minden élelem,
jó szó, szelídség, égi béke, szeretetből kötött, puha köntös a reszkető tagokra, erős cipő, meleg ruha,
mind-mind a kis Szent adománya, égből jött angyali követ helyezte koldus asztalunkra: Neki jár érte köszönet.
Az emberek csak eszközök az égi irgalom kezén, s minden tettük föl van jegyezve az Isten aranylemezén.
Ha hálatelten gondolunk is a jószívűekre, akik adományokkal segítettek s lelkükben irgalom lakik,
kik összeadtak sok-sok fillért, ruhát, cipőt és kenyeret, akiktől mind e számtalan apró s nagy ajándék ered,
ha hálatelten gondolunk is arra, ki földi jutalom reménye nélkül gyűjtött-gyűjtött, míg összegyűlt e szép halom,
ki sárba-hóba bandukolva gyűjtötte a filléreket, hogy ünnepet üljön ma este a karácsonyi szeretet,
érdemüket meg nem dicsérjük, nem fonunk nekik glóriát, – kedves lelkük jutalmazását Istenre bízzuk, aki lát,
Istenre, aki följegyezte nemes szívük szép tetteit és buzdítóul állította eléjük égi szentjeit.
Ma, mikor szörnyű nyomorúság arat a földön s a sírás, kétszeresen kell megjegyeznünk, amiket mond a Szentírás:
Ha egynek is a bús szegények közül nyújtottatok vigaszt, ital-vizet a szomjazónak, bizony, Nekem tettétek azt.
Az Úr Jézus a földre szállott, jászolban fekszik, mosolyog, szívéből már csirázva indul ezer megváltó nagy dolog.
A jószívek, kik adakoztak, pásztorokként állják körül, háromkirályként hullnak térdre és a gyermek Jézus örül,
jobban örül, hogy van még bennünk könnyet törölni akarat, mintha elébe vittünk volna tömjént, myrrhát és aranyat.
A zengedező angyalok közt mosolyogva szemünkbe néz, ki mindezt tette s így akarta: Líziői kis Szent Teréz.
Boldog karácsony, csillagszórós, adj boldogságot már nekünk! A szegények karácsonyán béke velünk! Béke velünk!
Cookies on Poetry Cove