Olyan szelíden indulunk,
szerelmesen nézünk a célra,
tudom, akkor mind jók vagyunk
s mosolyogni is tudunk néha.
Azután olyasmikre vágyunk,
amik emberé sose lettek,
jó inaink is megfáradnak,
szavaink egyre nyűgösebbek.
Később mindent elvesznek mások,
ami jó lenne, ami járna:
Nincs lánymosoly, nincs pénz, imádság,
nincs március, és nincsen párna.
Reszkető ideges kezünk
egy este százszor is leírja:
Szegény ember szándékát
boldog Isten bírja.
Aztán utolsó próbaként
követelünk hangos-rekedten:
“Követelem, amit kaphatnék,
amiért annyit verekedtem;
hiszen boldog uralkodónak
jöttem a földre, csókok várnak...
Ami a császáré, adjátok,
adjátok meg hát a császárnak!”
Ólmos eső felel csupán,
borús napok monoton csendje,
és vérbefutott szemgolyónkat
belefúrjuk az őszi estbe.
A hajunkat se cibálhatjuk:
már kitépték a búsulások,
ruháinkat se téphetjük meg:
leszedték már egyenként mások.
Vad-meztelenül kacagunk,
bűnös mámornak ágyat vetve,
s eljutunk a kegyetlenségig.
Belefutunk az őrületbe.