Kicsi lélek, drága lélek,
lelkem ritka társa,
itt ül mellettem hallgatag,
mint mesebeli halk alak
és kész a ríkatásra.
Messze Ő, csak lelke itt,
így csöndes alkony-órán:
Simító, könnyes égi kincs,
hogy ne fájjon, ha senki sincs,
aki lehajol rám.
Míg nézzük egymást csöndesen
s az óra ütni hangol,
reánk talál vigasztalón
és átvibrál az asztalon
egy kis sugár a napból.
Aranyfonál, kis deszkaszál,
fényes égi hinta:
illeg-billeg fel s alá,
mintha gondunk hajtaná
és hintázgatni hívna.
Kicsi lélek, drága lélek, –
akkor összenézünk –
elhintázunk estelig,
örömmel minden megtelik
és kacagás a mézünk.
Sikongatunk szellem-szóval,
kéz kezet keresve!
Száll a hinta, röpve száll! –
– míg eltörik a deszkaszál
és rám borul az este.