...Aztán már hatkor is sötét lesz,
hamar lehull az esti fátyol,
s belefutok a nyirkos őszbe,
kilépve unott irodámból.
A fákról levél-zuhatag hull,
amerre némán osonok
és embertelen ködbe néznek
a bágyadt villanyoszlopok.
A korzó párában sugároz,
páváznak a prémes kabátok,
fecsegnek, zúgnak, mosolyognak. –
Én megyek és semmit se látok.
Várom, hogy egy jó meleg áram
talán-talán lelkemre foly,
de nem jön semmi, csak didergés,
csak lámpafény, csak ködgomoly.
A nagytemplom főtéri sarkán
minden őszi és minden esti
s egy várakozó régi arcot
hiába fogok, jaj, keresni.
Olyan lesz minden, mint tavaly,
minden emléket felfedezve,
csak egy kacaj fog hiányozni,
csak egy leány lesz messze, messze...
Forró ölű kocsik csattognak,
mint fel-felötlő víg mese,
de simulva a ködbe futni
nem ülhetünk egyikbe se.
És céltalanul kóborlok majd
ontott-szemű házak során,
mert élni már nagyon késő lesz,
s meghalni még nagyon korán.
S eszembe jut a Szamos partja,
amely nélkülünk olyan árva...
...S átrohanva az Eötvös uccán,
sírva dőlök a hídkorlátra.