Hányszor kacagtam halkan a fülükbe
és kicsordult a könny is szememen
és hányszor sírtam befelé, rázkódva,
mikor azt hitték: renget a kacaj.
(Mert bizony, bizony, ez a szerelem)
Hát ezt szeretném kirobbantani,
mint izzó-vörös, túlfűtött kazán,
vagy esti szélbe sóhajtani lágyan
fenyőfalombok suhogásaként...
(Valahol messze, ott az én hazám!)
Igazi verset hozni a világra,
érintetlenül, csillagszirmosan,
mint januári szikrás hópehely,
vagy pólyázatlan ici-pici gyermek.
(Nyugtalan lelkem megint elsuhan.)
Olyan egyformán reám döbbennének
a sürgönydróton ülő verebek,
meg a Hargita havas csúcsai,
meg a sóvárgott lányok, emberek...
(Szép lesz. Sohse lesz. Ámen. Mehetek.)