Együtt láttuk:
A Nap, mint cinizmusából bágyadtságba békült
Petrónius, mosolygott szomorúan alkonyi óráján
felvágott erekkel és rubintos vére csörgedezett
zajtalan néma csörgedezéssel
a méltóságos, lassú, öreg folyóba.
A vízpartján szomorúfűzfák
ugyanarra gondoltak, amire mi. –
Mi sem tudtuk akkor: mi tévedt eszünkbe,
csak igen-nagyon bánatos lehetett,
mert a fák ernyedt-ívű lombozata után
próbáltuk csüggeszteni fejünket.
A folyó mélán csobogott.
Akkor úgy éreztük: füzek lettünk, szép szomorúak.
Úgy éreztük: a mérhetetlen szentségű Életfolyó
nedvét szívjuk magunkba gyökeret eresztve,
így a parton állva; –
kering bennünk a sok-sok édes keserűség,
jóság, hit, szerelem, melankólia,
elemi, őserejű nedv-áradat!...
S amint hirtelen egymásra néztünk,
kibuggyant szemünkön át.