Kiért zsongnak a fájdalmas harangok?
Kinek kísérik hallgatag torát?
Téged siratnak kongva és jajongva,
a véndiákok víg-bölcs nesztorát.
Öreg voltál s az ifjakat szeretted.
Szeretve tisztelt a jövő hada.
Égő lelkünkre csillapítva hullott
keleti-bölcs ajkad szóharmata.
Míg lángpallossal járt a véres angyal,
a Történelem s dúlva öldökölt,
te símogattál ráncos ujjaiddal
s tenyérré tártad szét a bősz ökölt.
Ám harcos is voltál, komor, ha kellett,
izmossá lendült két öreg kezed,
toll-dárdád forgott, szikrát hányva zúgott
és jaj volt annak, aki vétkezett.
... Álltam előtted én is, ifjú lantos,
és szent kezed pihent a vállamon:
Most sajgó seb lett rajtam érintésed
és e sebet, jaj, sírig vállalom.
A sebből vér foly, árva fajta vére,
égő, patakzó, tűzvörös rubint:
vérrel siratjuk táltos nagy halálod,
melynek példája már felénk suhint.
Árvák lettünk, mint Szondi két apródja,
s míg lángnap szunnyad el az ormokon,
hallgatjuk az alkonyi szél sirámát...
Egy késő kobzos sír a sírodon.